A cég honlapján a személyes hatékonyság fejlesztése is szerepel a szolgáltatások között. Ez ugyanaz, mint a vezető- és a szervezetfejlesztés? Nem teljesen ugyanaz, még ha vannak is átfedések. Ez a szakmai terület a portfóliónkban a fejlődésemmel függ össze, de ehhez össze kell foglalnom gyorsan az élettörténetemet. Már amúgy is rá akartamkérdezni. Első álmom az volt, hogy zenész leszek, de a görbe kisujjam ezt nem tette lehetővé. Aztán az általános iskola végén olyan jellemzést kaptam, hogy azzal nem vettek fel gimnáziumba. Apályaválasztási tanácsadó intézet azt javasolta, hogy dísznövénykertész legyek, érettségi nélkül. Vélhetően a papság lehetőségét akarták megfékezni az életemben. Végül a szombathelyi Latinkában kötöttem ki, ami már csak azért is vicces volt, mert előtte soha nem volt szerszám a kezemben. A többi fiú megmár javában fúrt-faragott, fusizott az apjával. Kezdetben nagyon rossz tanuló voltam, de aztán összeszedtem magam és nekiláttam tanulni. A középiskolai évek végén tanár szerettem volna lenni. De akkor meg azt nem engedték, s csak szakirányban tanulhattam tovább. Így felvételiztemaMűszaki Egyetemre, és a legnagyobb szomorúságomra fel is vettek. Nem az én világom volt, sok küzdelemmel járt nekem, de végül levelezőn megszereztem a gépészmérnök diplomámat. Első munkahelyem pedig a szombathelyi REMIX volt. Tudván a végeredményt, meglehetősen atipikus kezdetnek tűnik. Az is volt. És amint lehetett, vissza is kanyarodtam a saját utamra. 1988-tól egyházmegyei keretek között elkezdtem teológiát tanulni. Közben a grazi egyházmegyének és az osztrák oktatási minisztériumnak volt egy közös, egészen kiváló felnőttképzési szemináriumvezető (ma sokan trénerképzésnek mondanák) projektje, amibe szintén bekapcsolódtam. Ennek egyik hozadéka volt, hogy felvételiztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésére. A rendszerváltás után nemsokkal otthagytamaREMIX-et, pedigmérnökként komoly karrier várt volna rám. Két évet dolgoztam a szombathelyi Katolikus Továbbképző intézetben (ami jelenleg Martineum Felnőttképző Akadémiaként ismert), majd – már mint mentálhigiénés szakembert – meghívtak ápoláslélektant tanítani az egészségügyi szakképzésbe. A közoktatásba való bekapcsolódásom miatt pedagógus képesítést kellett szereznem, így lettem pedagógia szakos tanár. Nagyon szerettem tanítani, de az élet úgy hozta, hogy el kellett engednem a középiskolai tanári pályát. Mindezek idején még kiképző hospice lelkigondozó és pszichodráma vezető lettem, és ez volt az az időszak, amikor a Szombathelyi Hospice Alapítvánnyal működtem együtt, mint szupervizor. Amikor időszerűvé vált a váltásomaz iskolarendszerű szakképzésből, akkor indult útjára a „REMEK”, a Szombathelyi Regionális Munkaerőfejlesztő és Képző Központ. 1995-öt írunk ekkor. Ott a humán módszertani szektor vezetője lettem, és ezek között a keretek között tanultam meg az üzleti életben kifejezett jól alkalmazható humán fejlesztő eszközöket, munkakörtervezési eljárásokat, és az első vezetői tréninget is még a REMEK keretében tartottam 1997-ben. Önnek régóta rálátása van a hazai cégek és cégvezetők tevékenységére. Lát valamiféle előrelépést, fejlődést? Ciklusokat látok. Visszatérően vannak reménykeltő időszakok, amelyek felemelkedést eredményeznek, aztán valahogy ismét visszacsúszunk. No, de térjünk vissza az élettörténethez. 1999-ben jött el az a pillanat az emberi és szakmai fejlődésemben, amikor a megszerzett tudásportfólióval a vállalkozói létet választottam, mint fejlesztő szakember. Leginkább azért, mert az intézményi keretek között nem éltem meg elegendő szabadságot a munkámhoz és a pénzügyi források is korlátozottak voltak. A vállalkozói lét persze sok kihívást tartogatott az addigi, intézményekhez szokott énemnek. Ennek is köszönhető, hogy kétszer is megpályáztam a REMEK megüresedő igazgatói székét, de egyik se volt sikeres. Mindkétszer megakadályozott a politika. Így vállalkozóként építettem tovább magam, a mérnöki, a számos humán végzettségemre és emberismeretemre alapozva, nekifutások, amikben fantáziát láttam, de valahogy nem az lett belőlük, amiket vártam. Aztán a közelmúltban kistérségi gazdaságfejlesztési koncepciókat kellett készíteni, és valahogy én kerültema képbe. Fél évet dolgoztunk együtt, és szerintem kölcsönösen felismertük egymás értékeit. Megkedveltem a kamarát, akárki lesz az új elnök, vannak várakozásaim, és akár ingyenes vezetőképző kurzusokat is felajánlok, ha lesz rá befogadó közeg. Szeretném, ha előremozdulna ez világ. Mintha ez az együttműködés nemmenne nekünk. Ritkán vagyunk őszinték és nem tudjuk jól kommunikálni érdekeinket. Színlelt érdekeket fogalmazunk meg, azokra viszont nem lehet együttműködést építeni. De ennek hosszú és bonyolult történelmi okai vannak. Köztudott, hogy aktív szereplője az egyházi zenei életnek. Ezt nevezhetjük hobbinak? A spiritualitás a személyiségünk része. Ha nincs jelen az életünkben, akkor a személyiségünk valamit nem él meg és kényszerpályára kerül. A személyiség pedig ki akarja fejezni önmagát, találkozni, kapcsolódni kíván. Számomra a zene kifejezési eszköz, és én többek között a zene által fejezem ki vagy mondom el, amit a bensőmben a spiritualitás, a hit jelent. Tehát nem hobbinak nevezném, hanem önmagam természetes velejárójának. Ugyanazzal a természetességgel, mint a kezemet és az érintésemet vagy a számat és a szavaimat. Az, hogy ez egyházi keretekben valósul meg, annak ugyanúgy az élettörténetem a háttere, mint a szakmai munkámnak. A spiritualitás kérdésében én gyermekkorom óta a katolikus vagy tágabban a keresztény választ találtam meg, ezt a „nyelvet” ismerem. Az én életemben voltak olyan történések, transzcendens élmények, amelyek megerősítettek abban, hogy jó választ találtam. Persze nem keverem össze a dolgokat. A templomban nem bizniszelek, a cégeknél nem térítek. középpontba helyezve az embert, az ő sikerességét, munkaerőpiaci és magánéleti hatékonyságának fejlesztését. Látva az emberi kapcsolatok problémáit, úgy döntöttem, belevágok a mediációba is. A válási és a gazdasági mediációval kezdtem foglalkozni. Ez nyitotta szélesebbre a kaput az egyéni kísérések irányába. Ennek igénybe vevői azok a magánemberek, akik jellemzően családi konfliktusokkal keresnekmeg. Erről a területről meglehetősen keveset tudni. Muszáj megemlítenem a magyar kulturális örökséget. Van egy olyan jellemzőnk, hogy későn jelezzük a konfliktusainkat, és akkor keressük meg a szakembert, amikor már minden baltát eldobtunk és nagyonmélyek a sebek. Innen visszahozni egy kapcsolatot már nagyon nehéz. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, és van is siker, de többségében csak a sebkötözés marad. Sokszor már az is sikernek számít, hogy úgy indulnak el az emberek új utakon, hogy nem tépik egymást. Ebben a tekintetben a test és a lélek közel áll egymáshoz. Orvoshoz is sokszor későn megyünk, amikor már esetleg a terápiás bravúr is kevés. Amikor nem sikerül megoldani egy konfliktust, azt kudarcként éli meg? Ahogy én dolgozom, annak a sikere mindig a másik emberben van elrejtve. A fejem tetejére is állhatok, ha a partner nem együttműködő. Ezért kell nagyon sokféle technikával, trükkel vagy csak normális emberi viszonyulással dolgoznom, mert ha nincs együttműködés, kudarcot vallok. Ezt rosszul viselem és jellemzően magamban keresema hibát. És a sikerének örül? Inkább hálának nevezném az érzést, amit siker esetén élek meg. Magában a sikerben nemszoktam fürdeni. Milyen a viszonya az iparkamarával? Amikor 1999-ban vállalkozó lettem, kötelező tagság volt. Aztán megmaradtam önkéntes tagnak, mert hiszem a kamara létjogosultságát, szükségszerű és fontos. Az is hozzátartozik, hogy évtizedekig meglehetősen passzív voltam. Voltak néha 47 INTERJÚ
RkJQdWJsaXNoZXIy MjIzNzg=